Nos, felszálltunk a Lufthansa legújabb, D-ABYQ lajstromjelű Boeing 747-8i gépével, ami az első, amely Premium Economy osztállyal repül. A Frankfurti reptér Z52-es kapujánál I LOVE PREMIUM ECONOMY pólós srácok fogadták az utasokat, akik szemmel láthatóan izgatottak voltak, hogy a koncepció, amelyen három éve dolgoztak, azokban a pillanatokban termékké avanzsált, amikor megkezdődött az utasok beszállítása. Mivel a Premium Economy üléselrendezése a 2-4-2 (szemben a turista 3-4-3 térképével), így összesen 4 széksorban harmincketten vagyunk, akik most így repülünk. BEszállítás után tettünk egy kis kirándulást a Business osztályon, aztán a First-ön is, amelyek szintén remekek, de most nem emiatt vagyunk itt. Azért a lépcsőt, ami a púpba vezet, azt megmutatom.

Ha fel tudom tölteni FlyNet-en. Most extrém lassú, blogolni alkalmas, de képek kezelésére nem. Remélem, ez még változik az út során.A 17 eurós napi díjért legalábbis megérdemelnénk. Különben nem meglepő, de érdekes: Most, hogy van némi műszaki hibája, mindenki arról kérdeti a stewikat, mi van a Flynettel. Az előbb be is mosták hogy állítólag hamarosan megjavul. Addig relax, mert négykor keltem és az nagyon, de nagyon korán van...

Hát, ha megjavulásnak nem mondanám, de néha működik a FlyNet. Ezen még van mit csiszolni, kíváncsi leszek, milyen lesz, ha beérünk az amerikai kontinens felé, ahová ezt a technológiát tulajdonképpen kitalálták.

Ugorjunk vissza kicsit az ülésre: négy óra után még egész kényelmes.  Nagyon durván hátra lehet dönteni, s annak ellenére tudom az egyik lábam feltenni a térdemre, hogy nálam ez egy elég körülményes mozdulat, mondjuk úgy, testem fizikai mérete miatt. Szóval kényelmes. A 12 collos képernyő előttem nagyon jó minőségű, még az iPhone-nal fotózva is remek képet ad.

Kaja. Volt rákos saláta előételnek, egy háromszög camambert, valamint paradicsomos penne és marharagus rizs. Minden, mint az economyn, csak porcelán tálban, fém evőeszközzel, s egy picit több. De a lényeg: finom volt. A Henkell Trocken pezsgő, egy fehér és egy vörös bor, egyik sem kiemelkedő, de mindkettő korrekt tétel, a fehér német zöldveltelini volt, a vörös valami dél-afrikai cabernet magnum palackban. A palack kinézete alapján asztali bornak tűnt, a pohárban viszont jól passzolt a marhához.

A deszert csoki brownie volt habbal, összességében tehát elmondható: megetettek rendesen. Kipukkadásig, azt kell mondanom. Elég érzékeny vagyok a  repülős kaja minőségére, mindig van nálam két zöldalma arra az esetre, ha nagyon szemétnek tartanám, annyival egy 13 órás utat túl lehet élni, ha adnak elég vizet és valamennyi alkholt. De ez a catering most rendben volt, ugyhogy az almák maradtak a táskában. Amit szeretek a Lufthansában, hogy étel után végigtolnak egy kocsit, csak konyak és Baeley’s van rajta, s ez most is így történt. Azóta csak a vizet hordja igen szorgalmasan a személyzet.

Újra a szék. Van egy nagy előnye. A lábtartó. A Turkish Airlineson például még Európán belül is van, csak, hogy árnyaljuk a képet, mindenesetre, ez az ötödik óránál már hatalmas kényelemnek számít. Azon gondolokodom, miért nem lehet minden economy üléshez rakni. El sem hinné az ember, mennyit jelent, hogy a lábát nem a földön kell pihentetnie.

A repülés kaja utáni része egyébként javarészt a FlyNet-tel való harccal és az új fedélzeti szórakoztatórendszer tanulmányozsával telik. A FlyNet, bár eszméletlen egzotikus, hogy 35000 lábról tolom a postokat, nem hozza azt, amit elvártam. Eddig. Lassú, sokat szakad meg, s képeket szinte lehetetlen feltölteni vele. A műholdas rendszereket nem ismerem, ezért nem tudom, még csak hozzávetőlegesen sem, hogy mi a hiba, majd megnézzük, milyen lesz hazafelé úton.